"Tudod, hogy én mit akarok? Hogy csak egyszer elég legyek neked. Csak... egyetlen egyszer!"
eltántorít, hogy már nem úgy beszélünk. már nincs a kedves hangja, amit hallok. lehet azért, mert beteg, de akkor sem érzem azt a tüzet a hangján keresztül, hogy akar velem beszélni. hogy engem is akar.
csak ezt nem akartam, hogy ez eljöjjön. csak annyit kértem, hogy ez sokáig tartson. ez az érzés, ez a boldogság, ami sok ideje nem volt meg. Ő elhozta, és könnyen el is tudja venni, és ez fáj. sokkal jobban fáj, mint akármi más, és rettegésben tart, rettegésben hogy elveszítem. bár még nem is az enyém... teszek mindent, ami tőlem telik, de ez túl sok. és már nem tudom ezek után mi legyen. mit tegyek? hívjam? ne hívjam? írjak neki, vagy az túl sok? ... nem válaszol. miért nem kérdez felőlem? nem tudom. eddig nem így volt, valami megváltozott, de nem tudom mi. azt tudom csak, hogy velem van a baj. helyre akarom hozni, hogy boldog legyek, hogy ő is boldog legyen. Ki akarok jutni ebből a rossz érzésből, egyenesen a karjaiba!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése