vihar előtt...

csend. sötét.
Az ablakon, ahol mindig beszűrődik a tompa fény, most nincs más, mint hideg, kék semmi.
Nem merek ránézni.
csend. sötét
már csikorogtatom a fogaimat, már kaparom a körmeimmel a térdemen a bőrt, már érzem, hogy a rettegéstől remeg a kezem.
koppanás.
nem bújhatok előle; koppanás.
előbb dörög, majd elkezd esni az eső. nem tudok elbújni... nem tudok. Lehet, hogy rám nem esik, de a madaramat bántja. épp hazatér, éppen kémleli csodálja az emlékeim helyszínét, éppen kikapcsolt engem, és távolról üzen az elmémbe! most haza kell jönnie, és míg nem ér haza, én üres vagyok. én vagyok maga az üresség, üveg tekintettel, vörösre kapart térdekkel, remegő, zsibbadó tagokkal. túl szép volt a mai nap ahhoz, hogy ez történjen most. de el kellett küldenem őt, hogy felidézhessem magamban a szépet, és mindenben van veszély. most elázik a madaram. - viharverte, kócos, meggyepált.- így tér haza hozzám... így költözik belém... hidegen... és én nem tudom felmelegíteni, hisz ő diktál, míg ittvan...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése