Reggel 4. Akarom mondani hajnal 4.
Óriási fájdalom ébreszt... Kocsiba be, irány az ügyelet...
Nem tudok egy helyben maradni, nem tudok 5 másodpercig nyugton lenni, mozgok, járkálok, fordulok, mert ezt az embertelen kínt nem bírom elviselni. Az orvosnak fájdalomcsillapítóért könyörgöm, de mintha nem is hallana. Vén öregasszony.
Újra be a kocsiba... kibírhatatlan, ez a hátsó ülés. Bár, mindegy hol ülök, ígyis úgyis verejtékes homlokkal, falfehér arccal, és beesett szemekkel, kiszáradtan próbálnám megtalálni a pozíciót, azt a módot, ahogy enyhül egy kicsit a fájdalom.
Újra a kórháznál. Fel a lépcsőn... ismerős hely. 6 éve jártam itt, a legundorítóbb emlékem, hogy az emberek itt képtelenek beszúrni az infúziót... akkor 5 próbálkozást tettek
Most 'csak' 4-et.
A doktor úr éppen akkor kelt, mikor engem felvonszoltak a lépcsőn, szóval a csík szemeivel nem igen tudta behatárolni, milyen lény is lehetek.
Először is leült a számítógép elé, papírok, stb.... eddigre háromszor keltem fel, és feküdtem vissza az asztalra, fejfájással, és szédüléssel is gazdagodott a kínjaim repertoárja.
'Doktor úr, szúrja?'
Sajnálatomra a magánál éppen még nem lévő Doki igent mondott...
Nos, első próbálkozásra belémszúrta a tűt, majd matatni kezdett a bőröm alatt. A bőröm feszült, éreztem, és majdnem elhánytam magam. Itt, a csuklómon még kétszer próbálkoztak... átmennek inkább a könyökhajlathoz...
Szuper... ide mindig sikerül... vagy nem....
Áttérünk a másik kézre. Ja meg a nővérre, mert ekkora már a Doki feladta...
Bent az infúzió. Érzem ahogy a cseppenésekkel egyre jobban megtelek.... már feszít minden vénám, ha a bal kezemet megmozdítom ugyancsak a hányinger keringet... undorító ez az érzés. Lassan elalszom, de ez más álom, mint otthon. Mozdulatlan vagyok, minden szót hallok, ügyelek arra aktívan, hogy a kezem ne akadjon semmibe, mert ha kiszaggatom a vénámból a tűt, itt halok meg. Aktívan figyelek, mégsem uralok semmit. Csodálatos...
Lecsöpögött... kész.
Á... újabb adag. szuper. már ígyis szét tudnék csapódni, darabokra, de még telítik bennem. Nem baj, a fájdalomcsillapító nagyon jót tett...
Jó volt mindenki... a Doki jófej, a nővérek nagyon kedvesek, sőt még az ultrahangon, meg a röntgenen is jófejek voltak.
