Johanna!

Későre jár a bús este
Kint guggolok az esőben,
állni nem bírok már.
A barátom ellép mellőlem,
nem szól. Nekem dolgom van,
tudom.
Felállok, kilépek egy pocsolyába
A távolban egy sziluettet keresek.
A tiedet, Johanna!

Látom fenn állsz a patak tükrében
egy fenti, magas messzi peremen.
Utánad kiabálok: "Johanna!"

Távolról fogom meg a kezed
Megint megmentettelek.
Miközben várom, míg mellém ballagsz
látom, ahogy az esőcseppek végig folynak
kabátomon; tömény melankólia.
Elém lépsz, jelzem, menjünk.
Ne maradjunk, mert elveszünk,
Talán a víz tükrében, talán a cseppekben
talán egy könnycseppben egy temetésen
Csendben sétálunk, halkan lépkedünk.
Talán az ajtóig levegőt sem veszünk.
Az ajtó nyílik. Meleg, biztonság.
Féltelek.
Bekarcol a múlt, mint bakelit barázdáin
játszik rajtad egy tű, s kínoz.
Érzem, mosolyogsz, bár nem látom.
Johanna!

Nem engedlek többet a hídhoz, mert ugranál!
S nem lesz, ki utánad kiabál:
"Johanna!"

Velem maradsz, nem mondhatod, sétálni mész
Mikor csak valami emészt...
Johanna! szükséged van rám!