Magamnak háttal

Bár előre haladtam
Mégis egy helyben vagyok
Titkon rád bámulok
Két szék menedékéből
A földön fekve.

Néma zaj zavar
Választ várok a kérdésekre
Már visszhang sem felelne
De én naivan várok rá;
Érzelmeim valaki kölcsönvette...

Madarat látok talán?
Itt lent tehetetlenül...
Pedig Ő szemben ül
az én feleleteimmel,
Mégis elkerül.

Én miért kerültem ide?
Néma hanyatlás ez
Senki sem fél, hogy engem elveszt.
Marad a fulladás.
Mélyen önmagamba.

Vonaton kutatva

A fény a porszemekkel játszik
Sapkám az ablakon lóg
Szemben a gitáros alszik
Kocsink hangosan robog
Bár én nem hallok semmit
A kalauz valami késésről morog
100 perc végülis nem számít
Gyomrom még éppen korog

Nem fontos az otthon melege
A nap úgyis lángol bőrömön
Az álmos társak arcukat temetve
Alszanak tömött bőröndökön

Kinek lesz először elege?
Kinek lesz rágyújtani öröm?
Ne félj, nem vagyunk messze
Az út idejét nyugodtan leülöm

Teljesen magamba feledkezve
Ezegyszer a világot eltűröm
Most jó itt lenni benne
Nem törik bele körmöm
A véget nem érő erőlködésbe
Hogy mindenkinek feltűnjön;
Nem vagyok félő embere
a jövőnek, mi elém jön
az állomáson fogát hegyezve.
Nem hagyom, hogy széttörjön
Most készülök az eljövetelre
A titok zárját feltöröm
Magam fel sem ismerve --

A festményt feketével leöntöm....

Én élvezem.
A vonaton magamban kutatást.