fennhatóság alatt [csak úgy, amúgy!]

"Hiába vicsorog, meg morog. Itt saját territórium körül forog minden! Fedd fel, hogy kivagy! Határokon belül, itt nálunk ez a divat itt semmi sincsen ingyen! Büszkén szimatolok körbe, ahol az enyém minden tűz vagy tő, de itt van miden kincsem. Ezt meg védem bármibe kerül, aki beszökik úgy is előkerül efelől semmi kétség! "

Mellesleg nem tudok aludni, mert egy érzés belülről mar, akkor is, ha elfelejtem a "probléma" forrását. iszonyú rossz érzés!

Jóéjt banánkáim!

Ne menj vissza.

Miért szeretnél visszatekerés gombot az életedhez? Honnan tudod, hogy ami most kialakult az nem a véglet? 

Én hiszek a sorsban... elmeséljem?

Sokféle kezdet van, sok módja annak, hogy belevágj valamibe, de végül az összes szál egybefonódik, és ugyan az a csomó vet véget a zsinórnak.

"... Rossz napja volt a srácnak. Nem láttam még sírni, és szótlanul jött velünk az utcán. Sosem láttam ilyennek, mindig mesélt, hülyéskedett, de most, lehajtott fejjel kullogott mögöttünk. Akárhányszor rákérdeztünk a problémájára, azt felelte, majd elmondja. Megpróbáltam a legelrejtettebb utcákon át elérni a kedvenc kocsmánkat. Beültünk, és az első sör mellett sem beszélt.

Kijártunk néha-néha, sétáltunk, 5 percre talán. [...]

Egyszer kint álltunk, és mivel végre szóra fakadt, csak csendben hallgattam. Hitegettem, mondtam neki, mindig van lejjebb, de ő bizonygatta, hogy sosem lesz jobb, és sosem volt ennyire rosszul... Ekkor történt, hogy a sors keze változtatott a felfogásmódján (tulajdonképpen innentől hiszek a sorsban erősebben!). 

Megjelent egy ápolatlan, koszos öltözékű, részeges idősödő úr, és a két lábán alig tudott megállni. (az alkoholszagról ne is beszéljünk) Miután a barátommal kicsit erőszakos hangon beszélt, láttam rajta (nevezzük T nek a barátomat!) tehát láttam T-n, hogy kicsit agresszív formát vesz fel. Más bellás, és már ezredjére kérte, más hangnemben hogy menjen el az ember. 

Ekkor történt, az, ami bizonyítja azt, amiben hiszek. 

Az ember a problémáiról kezdett el beszélni. Emlékszem a hangjára, az arcára, a mozdulataira, ahogy mondja: "Nekem is van problémám... Érdekel?" Persze nemet mondtunk. Láttam T-n, hogy megenyhül, és érdeklődően hallgatja a szavait... Nem volt hosszú beszélgetés, de ez alatt az 5 perc alatt T barátom rájött arra, amit mondtam, hogy mindig van lejjebb, és felfogta, hogy milyen jó helyzete is van a világban. Aznap, és az este folyamán csak mosolyogni láttam, és újra olyan volt, mint máskor, pedig 30 perccel előtte még abban a tudatban volt, hogy sosem lesz a régi...[...]"

Mindenkinek sorsa van, szabad akarat még gondolat formájában is  nehezen van a földön!

Rejtvény megfejtve

"Ami az enyém, ahhoz ragaszkodok

Elbaszott világ, hova pont nem passzolok"

Ha Én, és Te beszélgetünk akkor Te nem Te vagy, és Én sem Önmagam.

Az ember egy olyan elbaszott korcs állat, aki maga elé falat épít, és egy másik arcot fest rá. Miért?

Mert fél. Fél az ismeretlentől, az ismeretlen embertől. Valaki erősnek akarja magát mutatni, valaki szerény arcot fest a falára, valaki kurvának mutatja magát, csak mert fél, hogyha megtudják milyen is ő, nem fogadják el. 

Szánalmas. 

"Az utcán nincs máz, mi eltakarja ki van ma trében

De a ráncok is jól látszanak a rivalda fényben

Én tudom milyen a tré, a putri, a lárma

Aki itt marad őrült, aki ugrik az gyáva"

Szánalmas az ember, mert van, aki nem mer falat építeni, mert van akinek még tiszta lehet a szíve. Kevesen vannak. Persze, te is látod őket, tudod kik azok, akik csendben fordulnak vissza a padhoz, és bambulnak maguk elé, és nem merik megszólítani az embert... Miért nem? mert rettegnek, hogy "kívülállók" lesznek azért, akik ők maguk.

Szóval itt ülünk szemben, és beszélgetünk. Akarom mondani most én beszélek hozzád...

"Kilátástalan a helyzeted ezt kilátásba helyezem
Még te fizetnél azért, hogy kiáltsák a nevedet?
Mért van az hogy szemtől-szemben a kabarét adod?
Összeállt bennem a kép mégis szanaszét vagyok"

Nézz magadra... sőt, én is elmondhatom magamról... ha valaki új jön, sosem magad vagy, hanem felhúzod a falat. 

Miért? megkérdezlek újra, de te csak csendben ülsz. Miért?

Ez lenne a természetes? Ez már ösztönös? rutinos? 

Miért nem képes az ember önmaga lenni? Miért szül a társadalom korcsokat, és miért nyomják el azokat, akik ugyan olyanok mint Te, vagy Ti, csak nincsen másik arcuk...? Miért. Miért? Miért?!

"Az emberek nem boldogságot keresnek csak dellát

Így lesz a fele öngyilkos, a másik fele elvált"

a szalag visszatekerve

...Tulajdonképpen
Elveszni nem elzártságot jelent...

Elveszhetsz órákig, napokig, vagy hetekig...
az emberek látnak, A Barátaid tudják, hol vagy, a szomszéd hallja a hangodat...
DE SOSEM ÉRDEKLŐDNEK VELED KAPCSOLATBAN!...!

A családod végigtapos rajtad, és nem foglalkoznak veled.... és e közben még csak meg sem érintenek...
Ez, ahogy az én lelkem repült el... Éreztem, ahogy egyre nehezebb, és nehezebb...
és olyan nehéz lett, hogy végül leszakadt...
Mikor?
Nem tudom... nem emlékszem...






Ma reggel hamarabb keltem, mint szoktam.
... könnyűnek éreztem magam. Az idő lelassult, aztán megállt...

...én állítottam meg...
és mindenre emlékeztem. Így veszítettem el mindenkit...
Emlékszem arra is, hogyan felejtettem el az embereket...

új dimenzió

nem érzékeljük, mikor kinyitunk egy ajtót, hogy mekkora orbitális dolgot tettünk a szervezetünkkel, és a környezetünkel. Az illuminált állapot segít rájönni, ráerősít az érzésre, hogy ráébredj, milyen megdöbbentőek a körülötted zajló események sorozata. Egy ajtó kinyitása... fel sem fogod ésszel, mi történik, egy ajtó kinyitása után, függetlenül attól, hogy ismered-e mit rejt, vagy sem. Miért?
Mert hozzászoktál. A szervezeted már immunis erre a jelenségre, és a jelenség által okozott érzésekre, és a hatásokra...
Egy ajtó kinyitása után olyan dimenzió nyílik meg, amit nem is gondolnál...
A tér, amiben vagy, nőni kezd... több levegőhöz jutsz, és szabadabbnak érzed magad. Miért nem érzed ezt minden nap? Mert hozzászoktál a szabadságérzethez. De ez a szabadság a világon semmi....

láng

a tűzgyújtásban az a veszély, hogy sosem tudhatod hány hidat égetsz fel, vagy hogy elalszik-e...
Dehát a pirománnak megéri élvezni a lángokat...

Függés

Ez már szánalmas. Ez már túl van minden emberi határon... ez is csak a fejemben létezik, mert hát...

mint minden, ez is a fejben dől el...

Hiányzik. Rettenetesen... ráébredtem mennyire depresszív is vagyok, és ezt ő hozza ki belőlem. Tegnap velem volt, ma nem. Ma féltem akárki szemébe nézni, féltem felemelni a hangom, féltem nevetni, mint máskor. Féltem, hogy más leszek, ha kinyitom a szám, és akkor már nem az, akit Ő szeret....

Nem akarok megváltozni... félek ettől. Én én Én vagyok!

Zuhanás

Csak állsz a peremén.
És Alattad a messzeség terül el
Kapkodsz a levegőért
Összeroppansz, e terhet nem bírod el

Lelkednek darabkáit
Melyek leestek a mélybe, a sötétbe
Ha kérhetnél akármit
azt kérnéd, lentről emelkedjék az égbe

Csak kapkodnál utánuk
Újra összeraknád, hogy felkelj, s élj
De előtted ott a lyuk
Ahova egyszer beestél, de visszatértél

Csak állsz a peremén
És alattad a messzeség terül el
Te kihúzod magad;
A múlt fájdalma senkinek sem kell!

a tavasz a legnagyobb csoda

nincs más dolog ami ennyi mindent megváltoztathat a világon...
A színeket, az emberek hangulatát, a hozzáállást az élethez... Ezért szeretem a tavaszt... Napszemüveg, lenge ruha, zene a fülben, és csak én létezem, meg a környezet, nincs senki más...

De csak addig, amíg jó egyedül. :)

este

22:30 ...
Tökéletes idő, hogy új életet kezdjek... Minden embernek két élete van... De melyik a való?. Lehet az, amit álomnak hiszünk... Én most készülök, átmegyek az álmok világába... De nem szívesen... Mostmár nem szebb, mint a valóság, csak kivételes esetben. Mostmár csak rémületbe kerget, s egy rándulás vet véget mindennek

lelki betegség

majd az életemre a saját beteg világomat és a szép meséimet, az alkonyathoz hasonló történeteimet itt fogom rá, és írom, mert ez az én betegségem.

egy beteg aggyal láttak el, amiben túlsúlyban van a fantázia.

mese

Mi van az álmok végén, a halál után? A valóságos halál után?.

Zuhanok a mélybe, és az egész testem rándul... Erre kelek fel...

Élek egyáltalán?

Batman vissztér

újra írok. hálaistennek. és tök pozitív vagyok, nem úgy mint régen.
gyorsan telnek a hetek, gyorsan telt a tél, gyorsan elrepül minden hét, akár jó, akár rossz

tudom már miért

hozzáállás kérdése!:
Nem azt mondom, hogy bazdmeg, hétfő van, hanem azt, hogy végre megint lent a haverokkal, minden reggel...

Nem azt hogy  kedd..., hanem azt, hogy holnap már szerda, aztán meg csütörtök, ami mindig könnyű!

Vele könnyű!