Eszme
Költök kötetlenül
A papír, és Én kölcsönösen kiegészítjük egymást
Kint ragyog a jólét,
A nap végre választott tettes-társt
Kedved ne váltsd! Szép nap a mai!
Legyünk végre a boldogság fiai
S adjuk tovább, töltsük ki a teret vele
Ezer esős reggelt ezzel elfeledtetve,
S lássuk, csak a jó követ minden
rettenet.
A papír, és Én kölcsönösen kiegészítjük egymást
Kint ragyog a jólét,
A nap végre választott tettes-társt
Kedved ne váltsd! Szép nap a mai!
Legyünk végre a boldogság fiai
S adjuk tovább, töltsük ki a teret vele
Ezer esős reggelt ezzel elfeledtetve,
S lássuk, csak a jó követ minden
rettenet.
Vetkőzött Levelek Archívuma
S:
gépbe képzelsz egy személyt eme remek estén
vagy romokba hullva remeteként regélsz teóriákról
amikben te sem hiszel?
P:
Boldogságot színlelve, magányom feledve cselekszem minden délután,
egyedül egymagam társaságban nyugtalan öröm nyomán.
S:
e boldogság egy fecske, mi szárnyra kap
Te meg alatta ácsorogsz
szát-tátva mert elvágyódsz
te is a fellegekbe
matt tömör melankoliát levetve
magadról, mint a köntöst mikor mellém bújsz az ágyba.
Szemem lehunyva minden éjszakán, az álmok attrakciója előtt vak retinámon ez villan át,
s élvezem minden pillanatát, míg el nem ringat a tudatalatti délibáb-világ.
P:
Bebújva melléd álmodozni olyan volna,
mint ha a kedvenc fagyim mellett helye egy elhűlt kakaónak.
Fölösleges minimális kellemesség,
minek kérnék többet annál ami tettlegesség.
Álom mellett vágyakozni,
melletted a fejemben veled találkozni.
S:
puszta érintésedre agyam féltekéin háború dúlna a hatalomért,
hogy az ész vagy az érzelmek miniszterei nyerjenek mandátumot.
Minden pislantással időt pazarlok ebben az instabil helyzetben,
mert ki tudja, melyik szem-ki-nyitással kerülök ki álmomból, messze tőled.
S te ott ragadnál magadban, rabként, önmagad fogja a láncokat,
minek apró szemeit keserű vágyaid erősítenek,
kovácsolnak keményebbre minden érzelmet mivel táplálsz,
engem, meg a fejemben kavargó feszültséget, amit a lapra vethetek.
Maradjunk kérlek.
Nem akarom érezni az egzisztenciát,
kérek mindkettőnknek még 2-2 piát,
hogy az öntudatlanság fennállhasson,
s belőtt herkásként heverjünk egymás mozdulatlan,
hibernált szembogarát fürkészve.
P:
Ha viselnem kötelező bilincsem
hát csuklómon a te kezed legyen,
ha vágyaim íze kesertől fűszerezett,
az az út legyen ahol a te kezed vezet,
ha kell a tudatlanság, bódult buta boldogság,
akkor szépen kérlek, szánva szépet,
vedd el elmémet, mindet.
S:
tettek nem ejthetnek sebet rajtam,
ha már tűzön-vízen átballagtam,
s megérkeztem, mégis azt mondom:
leszerelek, ezer lelkes jelölt még vár rád,
lány, bár te nem vágysz másnak szorítására derekad körül, tudom.
Tudatom megtöltöm lopott elméddel,
lapot adok temetett múltamnak egy utolsó firkantásnak ide,
a lábjegyzetbe: tudom engem sakkban tartanak,
fájó szívvel adom részemet önmagadnak,
költözök öklömmel szétvert helyemről, s benned magam találom.
P:
S ha hiszed, ha nem
ma elmélkedtem,
arról az őszi napról,
amikor a legjobbat tettem,
és hagytam az ujjaid a derekamon,
s reméltem, egy nap talán megkapom.
El akarlak kapni, ne szállj messze,
csak addig míg nincs minden elveszve,
ahol utánad nyúlhatok, s minden mi enyém;
átnyújthatok.
S:
Egyetlen dolog van elvesztve, eszem.
Én vesztettem el, bár, bevallom te is közbenjártál a dologban,
ábrándok szökkennek személyedről szemem előtt,
hol nincs szükség lencsére, vagy keretre, hogy tisztán láss.
Én hallok, te beszélsz, én érzek, te az én kiegészítésemért élsz,
és én tulajdonképpen még ezt is megérzem.
Aztán hallatom veled, s te száddal mondhatod, ugyan azt a gondolatot,
csak egy tükörrel szembeállítva.
Én leszek az, ki rád próbálja a ruhákat,
miket nagy gonddal készítek, s mindenem bennük van.
Rád bízom. Viseled mindenem.
Ha akarod, neked adhatom, sőt, bele is hímzem nevem, hogy lássák,
Én szabtam magamra ezt, s mily csodás: Rád is jó.
Egy cipőben is járhatnánk, lehetnénk a bél, körülöttünk a dió
héj ! Ne állj meg.
Tedd a lépéseket felém!
Lehet, hogy háttal vagyok,
de hátra nézek, reád.
P:
Lépjek én?
Legyen nálam a kocka mely áztat?
A rizik ami ózik?
Pont mikor a bizonytalanság csókolózik, vagy mégsem?
A szó mit agyamba véstem, az a maga neve.
És ha ugyan van kedve, alá is írhatja szignózza, húzza és szívózza, húzós dolog, de megéri.
Légy a kedvesem, ez a lépésem, te következel, csak meg ne szólalj, ha válasz egy sóhaj.
S:
neked testnevelés, nekem jellemképzés
ez. Te kacagsz, izmaid rándulnak
Én elmém eléd tárva élek a mának
S lehet, én nevetek a végén.
Az egész csak egy játék, talán így látod.
Én már feltártam lapjaimat, emlékszel,
egy kocsma mellett állva a füsttel hadakoztunk
- én meg főleg - s akkor a folyékony értelem
megfogalmazott mindent, miben talán hiszel.
Akkor én is hittem, erősen... s most?
Most talán megbélyegzem, s feladom neked postán
hogy a kezedben legyen, s ha úgy érzed, néha
elolvasd, hogy biztos legyél abban, ez egy elv:
olvadj tőle, hogy megihassalak!
Na jó, ilyet nem tennék, bár ez is egy módja annak,
hogy részem legyél, amit nagyon akarok.
Valahogy jobb, ha kettőből csinálunk egyet,
úgy, hogy közben semmit sem tüntetünk el.
elkentem a szemfestéked. ne haragudj.
Kenj csak fel kérlek, egy kevés hajfestéket
hogy a múltadhoz jobban azonosulj,
aztán azt mondom: Egy édes vöröset kérek
a szobámba,
eljátszanék ajkaimmal végig karcsú vonalain
nem tölteném pohárba!
Az évjárat? legyen mondjuk 96... az nagyon jó
legyen nyári, szép napérlelt,
legyen íze édes, közben félszegen fűszeres
legyen vad, legyen kedves,
legyen bántó, sőt legyen egy kicsi méreg is benne
hogy biztos legyek benne hogy nem feleslegesen
vettem számba. Örök pecsétet nyom majd belém
talán elvisz magával, talán talán talán talán
merengek. és akkor talán... elmúlok. de csak akkor,
ha te vagy az elmúlás.
P:
Egy évet csúsztál, de nem baj, mert korom végtelen,
én vagyok minden kinek bűne éktelen, és úgy érzem, hogy elteltem.
Nem vagyok éhes sem szomjas sem fáradt,
mert már lassan felemésztenek a vágyak,
égek akár elnyomott hamu vég,
forrok mint á nem is tudom,
csak tengődnek szavak, inkább cselekednék.
Emlékkel verekednék,
jelennel keseregnék,
következményekkel enyelegnék.
Sorsok kötnek vesznek adnak, győzelmet erős hadnak,
bátran elemező hallottak arcán a pír,
elbír, mert könnyű vagyok.
S:
Szavakat vések ismételten, remélem örülsz ennek,
zenébe képzellek, messze sietek veled, elbújni valahová
Ebben a világban nincs helye ilyen természetfelettinek,
rosszakarók tarkítják utunk, s nem érjük el, mire vágynál.
Ezért siessünk. Nem álhatunk meg. Legyünk egy lépéssel mindenki előtt
Talányokban rejtőzzünk, megfejtést azt mellőzzünk mellékelni,
Le kell mossuk arcunkról a festéket, látni egymás arcát végre,
Ellepte a por már, sajnos az alkonyt, de visz még az út.
Kell legyen egy egyszerű rímszerű megoldás kettőnkre
Pont egy lakat alá kerülve töröljük le egymásról a bút
Azért, mert a másik a fontosabb. Jól értelmeztem?
Nagy, szép, hosszú rímekben ezt szükségtelen,
Körbejárni, újra, és újra, tudod, kedvesem.
Azt is tudd: már tiéd vagyok, de még nem ebben az életben
vagy romokba hullva remeteként regélsz teóriákról
amikben te sem hiszel?
P:
Boldogságot színlelve, magányom feledve cselekszem minden délután,
egyedül egymagam társaságban nyugtalan öröm nyomán.
S:
e boldogság egy fecske, mi szárnyra kap
Te meg alatta ácsorogsz
szát-tátva mert elvágyódsz
te is a fellegekbe
matt tömör melankoliát levetve
magadról, mint a köntöst mikor mellém bújsz az ágyba.
Szemem lehunyva minden éjszakán, az álmok attrakciója előtt vak retinámon ez villan át,
s élvezem minden pillanatát, míg el nem ringat a tudatalatti délibáb-világ.
P:
Bebújva melléd álmodozni olyan volna,
mint ha a kedvenc fagyim mellett helye egy elhűlt kakaónak.
Fölösleges minimális kellemesség,
minek kérnék többet annál ami tettlegesség.
Álom mellett vágyakozni,
melletted a fejemben veled találkozni.
S:
puszta érintésedre agyam féltekéin háború dúlna a hatalomért,
hogy az ész vagy az érzelmek miniszterei nyerjenek mandátumot.
Minden pislantással időt pazarlok ebben az instabil helyzetben,
mert ki tudja, melyik szem-ki-nyitással kerülök ki álmomból, messze tőled.
S te ott ragadnál magadban, rabként, önmagad fogja a láncokat,
minek apró szemeit keserű vágyaid erősítenek,
kovácsolnak keményebbre minden érzelmet mivel táplálsz,
engem, meg a fejemben kavargó feszültséget, amit a lapra vethetek.
Maradjunk kérlek.
Nem akarom érezni az egzisztenciát,
kérek mindkettőnknek még 2-2 piát,
hogy az öntudatlanság fennállhasson,
s belőtt herkásként heverjünk egymás mozdulatlan,
hibernált szembogarát fürkészve.
P:
Ha viselnem kötelező bilincsem
hát csuklómon a te kezed legyen,
ha vágyaim íze kesertől fűszerezett,
az az út legyen ahol a te kezed vezet,
ha kell a tudatlanság, bódult buta boldogság,
akkor szépen kérlek, szánva szépet,
vedd el elmémet, mindet.
S:
tettek nem ejthetnek sebet rajtam,
ha már tűzön-vízen átballagtam,
s megérkeztem, mégis azt mondom:
leszerelek, ezer lelkes jelölt még vár rád,
lány, bár te nem vágysz másnak szorítására derekad körül, tudom.
Tudatom megtöltöm lopott elméddel,
lapot adok temetett múltamnak egy utolsó firkantásnak ide,
a lábjegyzetbe: tudom engem sakkban tartanak,
fájó szívvel adom részemet önmagadnak,
költözök öklömmel szétvert helyemről, s benned magam találom.
P:
S ha hiszed, ha nem
ma elmélkedtem,
arról az őszi napról,
amikor a legjobbat tettem,
és hagytam az ujjaid a derekamon,
s reméltem, egy nap talán megkapom.
El akarlak kapni, ne szállj messze,
csak addig míg nincs minden elveszve,
ahol utánad nyúlhatok, s minden mi enyém;
átnyújthatok.
S:
Egyetlen dolog van elvesztve, eszem.
Én vesztettem el, bár, bevallom te is közbenjártál a dologban,
ábrándok szökkennek személyedről szemem előtt,
hol nincs szükség lencsére, vagy keretre, hogy tisztán láss.
Én hallok, te beszélsz, én érzek, te az én kiegészítésemért élsz,
és én tulajdonképpen még ezt is megérzem.
Aztán hallatom veled, s te száddal mondhatod, ugyan azt a gondolatot,
csak egy tükörrel szembeállítva.
Én leszek az, ki rád próbálja a ruhákat,
miket nagy gonddal készítek, s mindenem bennük van.
Rád bízom. Viseled mindenem.
Ha akarod, neked adhatom, sőt, bele is hímzem nevem, hogy lássák,
Én szabtam magamra ezt, s mily csodás: Rád is jó.
Egy cipőben is járhatnánk, lehetnénk a bél, körülöttünk a dió
héj ! Ne állj meg.
Tedd a lépéseket felém!
Lehet, hogy háttal vagyok,
de hátra nézek, reád.
P:
Lépjek én?
Legyen nálam a kocka mely áztat?
A rizik ami ózik?
Pont mikor a bizonytalanság csókolózik, vagy mégsem?
A szó mit agyamba véstem, az a maga neve.
És ha ugyan van kedve, alá is írhatja szignózza, húzza és szívózza, húzós dolog, de megéri.
Légy a kedvesem, ez a lépésem, te következel, csak meg ne szólalj, ha válasz egy sóhaj.
S:
neked testnevelés, nekem jellemképzés
ez. Te kacagsz, izmaid rándulnak
Én elmém eléd tárva élek a mának
S lehet, én nevetek a végén.
Az egész csak egy játék, talán így látod.
Én már feltártam lapjaimat, emlékszel,
egy kocsma mellett állva a füsttel hadakoztunk
- én meg főleg - s akkor a folyékony értelem
megfogalmazott mindent, miben talán hiszel.
Akkor én is hittem, erősen... s most?
Most talán megbélyegzem, s feladom neked postán
hogy a kezedben legyen, s ha úgy érzed, néha
elolvasd, hogy biztos legyél abban, ez egy elv:
olvadj tőle, hogy megihassalak!
Na jó, ilyet nem tennék, bár ez is egy módja annak,
hogy részem legyél, amit nagyon akarok.
Valahogy jobb, ha kettőből csinálunk egyet,
úgy, hogy közben semmit sem tüntetünk el.
elkentem a szemfestéked. ne haragudj.
Kenj csak fel kérlek, egy kevés hajfestéket
hogy a múltadhoz jobban azonosulj,
aztán azt mondom: Egy édes vöröset kérek
a szobámba,
eljátszanék ajkaimmal végig karcsú vonalain
nem tölteném pohárba!
Az évjárat? legyen mondjuk 96... az nagyon jó
legyen nyári, szép napérlelt,
legyen íze édes, közben félszegen fűszeres
legyen vad, legyen kedves,
legyen bántó, sőt legyen egy kicsi méreg is benne
hogy biztos legyek benne hogy nem feleslegesen
vettem számba. Örök pecsétet nyom majd belém
talán elvisz magával, talán talán talán talán
merengek. és akkor talán... elmúlok. de csak akkor,
ha te vagy az elmúlás.
P:
Egy évet csúsztál, de nem baj, mert korom végtelen,
én vagyok minden kinek bűne éktelen, és úgy érzem, hogy elteltem.
Nem vagyok éhes sem szomjas sem fáradt,
mert már lassan felemésztenek a vágyak,
égek akár elnyomott hamu vég,
forrok mint á nem is tudom,
csak tengődnek szavak, inkább cselekednék.
Emlékkel verekednék,
jelennel keseregnék,
következményekkel enyelegnék.
Sorsok kötnek vesznek adnak, győzelmet erős hadnak,
bátran elemező hallottak arcán a pír,
elbír, mert könnyű vagyok.
S:
Szavakat vések ismételten, remélem örülsz ennek,
zenébe képzellek, messze sietek veled, elbújni valahová
Ebben a világban nincs helye ilyen természetfelettinek,
rosszakarók tarkítják utunk, s nem érjük el, mire vágynál.
Ezért siessünk. Nem álhatunk meg. Legyünk egy lépéssel mindenki előtt
Talányokban rejtőzzünk, megfejtést azt mellőzzünk mellékelni,
Le kell mossuk arcunkról a festéket, látni egymás arcát végre,
Ellepte a por már, sajnos az alkonyt, de visz még az út.
Kell legyen egy egyszerű rímszerű megoldás kettőnkre
Pont egy lakat alá kerülve töröljük le egymásról a bút
Azért, mert a másik a fontosabb. Jól értelmeztem?
Nagy, szép, hosszú rímekben ezt szükségtelen,
Körbejárni, újra, és újra, tudod, kedvesem.
Azt is tudd: már tiéd vagyok, de még nem ebben az életben
vall om ás
Szia!
Úgy gondoltam, írok neked,
mert tombol a tavasz
virítanak a rügyek szépen.
Mint az érzelmek az
emberek szívében.
s az enyémben is.
Tudom, mélyen érzed te is,
remélem, nem ástad mélyebbre.
s könnyű felhozni a felszínre
mert szükséged lesz rá!
tudom a nap sütött, s te fáztál
mert nem öleltelek eleget.
tudom, az emlékeket nehezen
feleded.
De nézd: odaadom most neked
a jövő emlékeit.
Miről? csókokról, rózsákról, a szép
világról, mi tőled szép, ha velem
vagy.
S még írok, választ várva,
nem szavak kellenek.
Tudni fogom, mi lesz,
ha szemedbe nézek.
Mert a válasz ott lesz,
tudjuk mindketten.
Fogd a dobozt, s rejtsd bele szívem,
mint Én levelem.
Ha minden rendben, a tiéd már az
enyém. itt a sorok között tartom
fogom, markolom a tollban is
mert mindennek része lettél
s leszel.
telked lested
Ha fárad a kalitkád,
hagyd szállni a madarat.
Hagyd, hogy eljátssza a
gondolat, messze tőled.
Hagyd, hogy megmássza,
megszállja a felleget.
Hagyd, hogy lássa:
A legfelső emelet.
Kalitkát nyitva hagyva
hagyd, hogy szétnézzen
Hagyd, lássa a kínt,
ami odakint folyik
s felérje ésszel,
hogy neki jobb a ketrecben;
ezért kellett
nyitva hagynod.
Hogy visszataláljon a helyére.
Mert tudja, hogy hol a helye,
csak néha elfelejti, s el akarja
veszíteni...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)