Genesis I./o.

Lelkünk létezése. Szólít a tudat.
felelj a kérdésre, mikor sütötte utoljára
a nap az arcodat?

Emlékszel?
S arra emlékszel, mikor
ide vezettelek be?
Kézenfogva.
Ma már üveglapnyi távolság
tenyereink közt.
Épphogy megismertél.

Fáklya gyúlik a sötétben
Így, hogy megérkeztél
És örülök annak is,
hogy emlékszel honnan jöttél.

Emlékszel?
Karod körém fogva ölemben ültél
Mellettem a padkán.

Mikor minden elhagy tán
az este,
Eltévedt, kósza emlékképek
téged keresve szakítanak
a csillagokkal az égen.
A köd miatt nem látom őket,
Volt, hogy kést fogtál...
De ezért mást büntet.

Valaki.

Kicsoda? - Rejtély.

Talán eltévedtél? Szemben Én -
jobbodon és balodon a
züll változás
Nem állapot, amiben vagyok,
Ha hagyok pár lapot az asztalon
reggelre úgyis tele lesz...

Télnek dele lesz, érdek; fene esz...
Hiteltelen kereszt a nyakban.

Emlékszel? ugyanott, ugyanígy
elfogyott a gyanúd... ártatlan képben
meg már nem kérek belőled.
Áttértem más fának gyümölcsére,
Ha nem bírod, hát üvölts végre,
ha fojtani úgysem tudsz...

Te, minden jónak elrontója,
Hitványságod pótolja végtagjaid...
Kígyó, a paradicsomban! Ádám szól.
Maradhatsz. Nyugodtan,
csak,
Takarodj az Évámtól...

Ismét vakon.

Elszalasztott alkalom
mély sebek az alkaron,
minden jó látszólagos
Éjjelek ázott párnámon.

Nincs álom többé,
Hirtelen vált köddé
Szublimált tested,
nem közömbös levegővé.

Úgy szívnám magamba
Létem töltse, gyógyítsa
Nyitott szemmel tévedek-
el saját utcámba'

Kevés a bocsánatkérés
Kiérdemelt szenvedés -
Ellent nem mondok.
Most oktalan a feleselés.

Mennyi sor, mind Te vagy
Mintha elhagynám önmagad
Olyan az érzés.
Magamra szakítom a falat.

Nyomasztó ébrenlét,
heverek szerteszét
Hogy szabaduljak;
Magamtól szeretnék.

Ezer csókod idézem,
Szerető, s hiszékeny.
Egyetlen voltam,
Miért fogom rád fegyverem?

Azt kapok, mit érdemlek
Mellettem nincsenek érdemek
Tudom, rájöttem;
Százszor rosszabbat kérek

Egyenes tartás, hajtott fej
Hosszú hajad takart el
Hogy élveztem...
Eldobtam tettel.

Talán van, ki érti gondom
Hogy csak a fájdalom
segíthet rajtam. -
Minden hibám vállalom.

Gyors ítéleted kérem
Nem számít, csak elérjem
A múltban magam,
s ütném, ahol érem.

Szertefoszlik minden, várom
Lelkem ördögnek kínálom
Tégy érte bármit.
Árát minden kínnal kiállom.

Megszeppent, üres, bűvös
Szobámban remegő, hűvös
Izzadt a takaró
Hisz valami üldöz.

Célba ér, csendesen
más módját nem keresem,
Változni kell, nehéz
De tudom, mit kell tennem

Csendben választ kérek -
Csendben reményt remélek
Bárcsak tudnám, hogyan
törölhetnék minden könycseppet

Szakad a szí -
Nem lehet, hogy más hív
A toll nyomot hagy,
De nem átír.

-Hogy vagy? -Hogy lennék.
Ez már ócska kellék
Minden kívánság:
bárcsak kellenék.

Nem kell a tavasz,
Se nyár, csak a ravasz
tél, tapadjon rám,
mint fájó sebtapasz.

Nem ölelnék mást,
Nincs elég megbánás,
Amit valaha mutatnék. -
Több a rád vágyás.

Túl egyszerű, és talányos,
Magányos a város
minden utcája,
ha járom olyan káros.

Már nincs miről álmodni
Te voltál, aki
Töltötte ébren életem
történhetett bármi.

Hóvirág a tavaszban,
aprón, halkan
hozzád érnék eztán,
Rejtekem vagy, ha baj van.

Kérlek ezután légy
egybevágó egyenesemként
Miképp bújunk egymásban
A hold két feleként.

Sírig tartasz fogva
Rabságom tartva
Mosolygok reád.
Nem mosolyogva magamra

Menjen hát, várok
Törjön százezer átok
Nem félek - eléggé.
De én, itt. Maradok.